Kihívásokkal teli időszakon van túl a Máltai Szeretetszolgálat. Tischler Ferenccel beszélgettünk

E héten Szatmánémetibe látogatott Tischler Ferenc, a Romániai Máltai Szeretetszolgálat főtitkára és Simu Anca helyettes főtitkár. Kihasználtuk az alkalmat, és többek között arról kérdeztük őket, miként érintette a Máltait a pandémia.

Szatmár.ro: Mi volt az apropója a mai, szatmári látogatásnak?

Tischler Ferenc: Én azt gondolom, hogy az első kiszállásaink, első útjaink oda kell vezessenek, ahol a legnagyobb tevékenység volt, és a legtöbbet tettek le az asztalra a kollégák. Meggyőződésem, hogy jól fog esni az önkénteseinknek, hogy személyesen is eljöttünk, és megdicsérjük, bátorítjuk őket. És nem titok az sem, hogy volt egy nagyon jó együttműködésünk a többi civilszervezetekkel, illetve a megyei és a helyi tanáccsal, ezt pedig személyesen akartam megköszönni Pataki Csabának és Kereskényi Gábornak. Ugyanakkor a püspökséget se hagytuk ki, ugyanis a Máltai Lovagrend az összes papnak maszkokat szerzett be. Ezt a csomagot hoztuk most el és átadtuk a püspök úrnak.

Szatmár.ro: Miként alakította át a koronavírus a Máltai Szeretetszolgálat mindennapjait?

Tischler Ferenc: Van egy kiváló csapatunk, melynek tagjai között van egy pénzügyi szakértő, egy a szocális tevékenységekért felelős szakember is, és leginkább velük próbáltuk átvészelhetővé tenni ezt az időszakot. Nagyon tisztán emlékszem, amikor együtt ültünk az asztalnál a kollégáimmal, és arról beszélgettünk, hogy ez már nem játék, valószínűleg komoly intézkedéseket fognak bevezetni. Ez így is lett, bejelentették a szükségállapotot, és elkezdték meghozni a különböző megszorító intézkedéseket. Nem volt meg a tapasztalat, a tudás, hogy ilyen esetben mit kéne tenni, mert nem volt honnan. Egy dolgot biztosra tudtunk: a Máltai Szeretetszolgálat nem menekülhet el és nem léphet hátra ebben az időszakban, mert a kedvezményezetteknek, akiknek eddig szüksége volt a segítségre, akkor most még inkább igényli azt. Nem lehetünk az a szervezet, akik békeidőben fényezzük magunkat és arról beszélünk, hogy milyen erősek és milyen jók vagyunk, és amikor „háború” van és „ki kell menni a frontra", ne tegyük ezt meg. Mi pontosan tudtuk, hogy ott a helyünk. Kötelezni persze nem tudtunk, és nem is akartunk senkit, de hála Istennek sehol sem volt olyan helyzet, hogy ne tudtunk volna dolgozni azért, mert az önkéntesek nem akartak volna tenni ebben az időszakban.

Szatmár.ro: Az önkéntesek mennyire érezték mindennek a súlyát?

Tischler Ferenc: Teljes mértékben megértették, mi forog most kockán. Én egy picit megijedtem akkor, amikor első héten majd' minden vezető felhívott, hogy „itt van végre a kihívás, most menni kell”, de országos vezetőként nekem fontos volt, hogy biztonságban tudjam az embereket. Létrehoztunk mi is egy válságstábot, próbáltunk minél több információt adni, minél több ajánlatot megfogalmazni, hogy mire vigyázzanak és hogy menjenek közösségbe, hogy saját magukat és a kedvezményezetteket is megvédjék. Országos szinten kihívásként élte meg ezt a csapatunk, és elmondhatom, hogy büszke vagyok nagyon arra, hogy senki nem torpant meg. Mindenki azt érezte, hogy most van itt az alaklom, a lehetőség, hogy megmutassuk, tényleg milyen erősek vagyunk.

Szatmár.ro: Hány színtéren, hány városban zajlottak ezek a tevékenységek?

Tischler Ferenc: Tizennyolc településen van jelen a Máltai Szeretetszolgálat, és ebből tizenháromban tevékenységeink is voltak. A kollégáim összeállították az elmúlt héten a beszámolót, és bevallom, számomra ijesztő volt a kapott szám, ugyanis kb. 100 ezer emberhez értünk el. 38 ezer tisztálkodási felszerelést osztottunk ki, közel 20 ezer élelmiszercsomag vagy meleg élelem került jó helyre, 30 ezer másfajta segítség, de hogyha még hozzáadjuk a lelki segélynyújtást, a telefonbeszélgetéseket, azoknak az önkénteseknek a munkáját, akik az időseknek a gyógyszert kivették és hazavitték, vagy az önkormányzatok által felajánlott ételcsomagokat, ez a szám sokkal magasabb. Mindezt 2,5 hónap alatt. Ijesztő ez a szám már csak olyan megközelítésben is, hogy minden év elején leülünk elkészíteni a tavalyi év beszámolóját, és olyankor mindig kb. 15-20 ezer kedvezményezettről beszélünk. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag 2,5 hónap alatt, fáradtságot nem ismerve, a kollégáim annyi kedvezményezetthez értek el, mint amennyihez elérünk általában 4-5 év alatt. Ez egy maraton volt, reggeltől reggelig dolgoztak a munkatársaim. Sokszor éjszaka kellett beavatkozni, sokszor hajnalban kellett kelni, de mentek a kollégák. Ami elszomorító, és ami új számomra, az az, hogy eddig azt hittük, a legszegényebbekhez értünk el, merthogy az az elvünk és a célunk, hogy a legszegényebbeket érjük el a tevékenységeink által, de kiderült, hogy nem. Az elmúlt 2,5 hónapban találkozunk ugyanis olyanokkal is, akiket gyakorlatilag az élet-halál küszöbéről hoztunk vissza vagy tényleg az utolsó pillanatban léptünk közbe. Gondolok itt a szellemi sérültekre és a nagyon idős személyekre, olyan elhagyatott emberekre, akiknek valószínűleg az ajtaját nem nyitotta meg senki már régóta. Gyakorlatilag a szomszédok és intézmények jelzése alapján jutottunk el olyan helyekre, hogy meg vagyok róla győződve, hogy ha aznap vagy másnap nem érünk oda, akkor ott már halottakat találtunk volna.

Most nekünk elemeznünk kell, hogy mit kezdünk ezekkel a személyekkel. Biztos, hogy nem fogjuk őket cserben hagyni, de ehhez nagy szükségünk van a támogatókra, az állami intézményekre. Egyébként hadd tegyem azt hozzá, hogy a legszolidabb partnereink ebben az időszakban a polgármesteri hivatalok és a megyei tanácsok voltak, és ezt Szatmár esetében is elmondhatjuk. Szoros együttműködésben állunk az önkormányzattal, illetve más civilszervezetekkel. 

Három települést emelnék ki messzemenően a többiektől, az egyik Szatmárnémeti, a másik Kolozsvár, s a harmadik Sepsiszentgyörgy. Itt voltak a kollégáink a legaktívabbak, és itt vannak a legnagyobb csapatok, de természetesen ugyanolyan fontos volt számunkra Nagyenyed vagy Máramarossziget is.

Szatmár.ro: Sikerült-e úgy megúszni ezt az időszakot, hogy bármelyik önkéntes elkapta volna ezt a betegséget?

Tischler Ferenc: Pont ma beszéltük ezt végig, hogy hála Istennek, egyetlen egy önkéntesünk sem kapta el még a betegséget, és igyekeztünk betartani a szabályokat. Az önkéntesekkel kapcsolatban mindenképp érdemes megjegyezni, hogy van köztük fiatal és idős is. Volt olyan idősünk, aki azt mondta, hogy nem tud nem segíteni, de csak kettő órája van, abból egyet felhasznál arra, hogy eljöjjön a szervezetig és hazamenjen, és egyet pedig arra, hogy segítsen. Ők készítették a csomagokat a fiataloknak, hogy legyen mit kihordani. Büszkén mondhatom, hogy egy fantasztikus csapatunk van országos szinten.

Szatmár.ro: Mi következik most? Hogyan adaptálódnak az új helyzethez?

Simu Anca: Minden szociális szolgáltatás egy kihívást jelentett az önkénteseknek és az alkalmazottaknak is, mert olyan helyzetekkel találkoztak, amelyekkel eddig soha. Nagyon jól körül kellett határolnunk az új eljárásokat, melyeknek szigorú szabályait tényleg nehéz betartani. Ugyanakkor nem csak nekünk, de a kedvezményezetteknek is alkalmazkodniuk kellett ezekhez, mely elég bonyolult folyamat volt, de sikerült csapatként jól helytállnunk. Itt mindenképp szeretném kiemelni az önkéntesek erőfeszítéseit, hiszen most nem csak azokat az embereket segítették, akiket korábban is, hanem azokat is, akik a pandémia miatt kerültek nehéz helyzetbe. A legnehezebb helyzetben az idősek voltak, akiket teljesen elszigeteltek a külvilágtól, ezért olyan szolgáltatásokra is szükségük volt, melyek korábban nem szerepeltek az eszköztárunkban. Támogatnunk kellett őket érzelmileg, ezért a kollégáim telefonon folyamatos kapcsolatban álltak velük, csakúgy mint azokkal a fogyatékkal élő gyerekekkel is, akiknek interneten keresztül szerveztek különféle tevékenységeket. Ugyanakkor segíteni kellett e gyerekek szüleit is, hiszen ez számukra is egy teljesen új szituáció volt. Meg kellett oldaniuk, hogy 0-24 órában a gyerekek mellett tudjanak lenni.

A jövőbeni tevékenységeinkkel kapcsolatban most a legfontosabb, hogy adaptáljuk a szolgálatatásainkat az új körülményekhez, de mindezt úgy, hogy magunkat és a kedvezményezetteket is megvédjük. Ez nem könnyű, hiszen például ott, ahol korábban csoportfoglalkozásokat tartottunk a gyerekeknek, most csökkentenünk kell a résztvevők számát vagy teljesen egyéni tevékenységeket kell szerveznünk. Folytatjuk ugyanakkor az időseket megcélzó lelki támogatást is, tehát teljes erőbedobással megyünk tovább, és tesszük, amit tennünk kell.